Minden alkalommal, amikor verseket válogatok, számtalan érzelmet élek meg. Néha egy-egy költemény többet mond, mint mások, és megesik az is, hogy a fülem és a szemem szereti valaminek a ritmikusságát, mégsem értem meg. Ilyenkor nyitok egy új lapot, beszúrom oda a kérdéses darabot, és egyszer majd, valamikor előveszem. Szerintem minden versnek külön lelke van, amely részben a költőtől, részben az olvasótól ered, és úgy gondolom, amit nem értek meg a magam módján elsőre, ahhoz csak kapcsolódni nem tudok – azaz az én lelkem hiányzik a képletből, és ezért szegény költemény parkolópályára kerül, hiszen sem hozzáadni, sem elvenni nem tudok semmit. Amikor megnézem a szerzőket, néha elképedek. Hogy lehet nem érteni valakit, akit a világirodalom egyik legnagyobb alakjának tartanak?! Nem tudom, de megesik, hogy később előveszem, s hirtelen a szívemig hatol. Változunk, aprókat, észrevétlenül, s miközben átutazunk az életünkön, minden csiszol és formál. Ezért lehetséges, hogy amit tegnap még nem értettem, ma már igen.
Okostankönyv