Isten sokféleképpen kommunikál. Nem beszél, de simogat, harangoz, vár a lírai énre és bekönnyezi arcát. A lírai én kezet csókol Istennek és beszél hozzá, de imádkozni nem tud, sőt még Isten nevét sem tudja. A legnagyobb baj szerintem az, hogy a lírai én nem tudja Isten nevét. Ez pedig óriási baj, hiszen ha tudjuk valakinek a nevét, akkor birtokoljuk őt. Lényegében mondhatjuk azt, hogy Isten és a lírai én elkommunikálnak egymás mellett, ezért nem jön létre a kapcsolat. A költő egy múltbeli történetet mesél el, de úgy hogy a verset e jelenlegi állapotában írta. A mai ember számára a vers üzenete az, hogy az Istenbe vetett bizalmat, nem szabad elveszíteni. Nekem tetszik ez a vers. Ez a második kedvenc istenes verse. Nekem elsősorban az üzenete tetszik, amit szerintem minden embernek meg kéne fogadnia.
Okostankönyv
Ady A Sion-hegy alatt című versét 1908-ban írta. (Illés szekerén című verseskötet) A versben rengeteg szimbólum található. Vegyük először a hegyet. A hegy lehet a Mennyország (Isten lakhelye) vagy a Golgota. Vagy akár vehetjük bibliai utalásnak. (Mózes) A harangok is (Isten harang alakú kabátja is) lehetnek szimbólumok, hiszen a harangok a templomokban vannak, és az embereket hívják Isten házába. Az égő kövek utalhatnak a bibliai égő csipkebokorra. Aki keresztény az tudja, hogy a Sion-hegy (jeruzsálemi szenthely) és a Sínai-hegy nem ugyanaz. A lírai én szeretne találkozni Istennel, de ez a találkozás nem hoz jót a lírai én számára. Ady Istent egy öreg, fehér szakállú, kopott, ráncos 'hajléktalan' -nak mutatja be. Ez Ady jellemző ábrázolásmód, úgynevezett személyes Istenkép, hiszen úgy látja Istent, ahogy ő elképzeli. Visszatérve a szimbólumokra, a lámpás is lehet egyfajta szimbólum, hiszen a lírai én keresi Istent. A lírai énről kiderül, hogy felnőtt, sok mindent élt át, hiszen rongyolt lélekkel rendelkezik és balsorsa végigkísérte eddigi életét.
Vagyis a lelke mélyén mégiscsak vallásos volt. Mindig ott dolgozott benne a hinni akarás, szüksége volt a hitre, a bizonyosságra, szüksége volt Istenre. Zaklatott életmódja és betegsége miatt (amely 1906 után súlyosabbra fordult) Ady állandóan érezte a halál fenyegetését és élete kiúttalanságát, sokat töprengett otthontalanságán, tépettségén, meghasonlottságán, s nyugalomra, belső békére, lelki támaszra vágyott. Mindez elvezette az Istennel való találkozás vágyáig. Hosszabb időszakokat töltött el otthon, Érmindszenten, ahol gyermekként vallásos közegben nőtt fel. Otthon eszébe jutottak gyermekkori emlékei, újra hallotta a falusi templomban a Biblia zsoltárait. Ady vallásossága tragikus, kételyeket hangoztató vallásosság volt, amelyben a költő nem talált megnyugvást és békét. Költészetében az isten-fogalom is szimbólum: egyetlen jelkép Ady szövevényes, bonyolult szimbólumrendszerében. Nála Isten annyiféle, ahány versében megjelenik, sőt, egyetlen versen belül is ölthet többféle alakot. Ady istene ugyanis nem az egyházak által hirdetett Isten, hanem egy saját maga által teremtett, elképzelt Isten.
A nagykárolyi kisdiák volt az, aki "nyirkos, vak, őszi hajnalon" reszkető kezében lámpással hajnali misére indult. Akkoriban még, a gyermek képzeletében a harangzúgás felidézte a Bibliában olvasott Istent, aki Mózesnek adta a tízparancsolatot. Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
A Sion-hegy alatt (1908) című vers az ellentétek, ellentmondások verse. A szinte kegyeletsértő képek – Isten ráncos kezű, fázó, kegyes öregúr, hosszú, piros betűkkel foltozott kabátjában, olyan, mint egy varázsló – váltakoznak a pátoszos, biblikus képekkel ( "S lángoltak, égtek a kövek", " Minden lépése zsoltár-ütem: / Halotti zsoltár. ") és az istenkereső ember könyörgésével, olykor egy szakaszon belül is. A vers másik szintje a beszélő személye. Az Istennel találkozó felnőtt ember gyötrődik és kínlódik, mert nem tudja megszólítani az Urat. A gyermekkori istenképzet (jóságos, öreg bácsi) komikus, ugyanakkor a beszélő kétségbeesetten kutat emlékezetében a "gyermeki ima" után, mellyel megszólíthatná az "arcát bekönnyező" Istent. A vers – sok más költeményhez hasonlóan – egy eseménysor (látomás), melynek idő- és térviszonyai nem konkrétak (" Nyirkos, vak őszi hajnalon, / Valahol Sion-hegy alatt. "). A találkozás múltbeli, ezt jelzik a múlt idejű igealakok. A múltidejűség csak a vers utolsó mondatában változik jelenné, melynek nyilvánvaló funkciója a bűntudat állandóságának, a megváltatlanság jelenbeliségének az érzékeltetése.